A beszélgetés a jövő gyógymódja

A minőségi beszélgetések imidzse sokat romlott, amióta az emberek a csendeket az okostelefonokkal töltik meg – hangtalanul. Fontosnak akarjuk érezni magunkat, az online kommunikáció pedig tálcán szolgáltatja a fontosságérzetet. Minden hangjelzéssel értékünknél vagyunk, de amíg kütyübirodalom tömlöcében csücsülünk, nem is látjuk igazán a minket körülvevő világot. Beszélgetésre meg ugye nincs idő, mindenki rohan – védekezünk. Így történhet meg, hogy már fel sem horkanunk, amikor a környezetünkben mindenki a telefonját nyomkodja. Pedig mennyivel jobb lenne  tényleg megélni a pillanatot.

Szerencsés vagyok, trénerként és újságíróként gyakran hozhatom magam (beszélgetős) helyzetbe. Definiálhatnám úgy is, hogy coacholok vagy interjút készítek, de jobb szeretek úgy fogalmazni, hogy beszélgetek. Persze ilyenkor én csak kérdezek, hallgatok, összegzek, de közben valaki beenged a világába, és nagyon megtisztelő az, hogy lámpát tarthatok neki, vagy ha cikk születik belőle, akkor azoknak mutathatok valamit belőle, akik majd elolvassák az írásomat. Minden emberi történetben rengeteg tanító erő van.

Egyébként is könnyen szóba elegyedem az emberekkel, és már megmosolyogtat, ha időnként túlságosan komor, vagy közönyös a fogadtatás. A bolti eladóból a sokadik munkaórájában már nehéz a tőmondatoknál többet kicsikarni, a gyerekek edzése után a hullafáradt szülők sem tűnnek késznek a világmegváltásra, vannak helyzetek, amikor az ember lánya alapból érzi, hogy most csak a legfontosabbal érdemes előhozakodni, hadarva, kapkodva, kölcsönös egymásra hangolódás nélkül.

Ennek fényében örömteli, amikor a mélységre is megmutatkozik az igény. Sok más országban a terápia például egy teljesen természetes kiruccanás, lelki trénerhez járni – akivel átbeszélhetjük a beakadásainkat – egyszerűen menő. A pszichológus díványának egyik vonzereje is kétségkívül az odaajándékozott figyelemben rejlik. Hasonló érzés ez, mint amit az egyik ügyfelem fogalmazott meg: „végre egy olyan hely, ahol csak rólam van szó”. A zárkózottabbaknak néha könnyebb egy pártatlan idegen előtt megnyílniuk, mint a közvetlen környezetük előtt. Valahogy biztonságosabb olyasvalakivel beszélgetni a lelki terhekről, aki megőrzi a titkainkat, aki nem ítélkezik, és nem erőlteti ránk a tanácsait. Szerencsés esetben azért ez a barátainkra is ráillik.

Biztos előfordult már veled, hogy valaki megkérdezte, hogy vagy, de tűpontosan érezted, egyáltalán nem kíváncsi a válaszra. Talán te is csevegsz olykor puszta jól neveltségből, vagy a kínos csend kitöltése véget. De mennyivel több szín és élet van abban, ha őszinte az odafordulás. És mennyire jól esik valakihez úgy kapcsolódni, ha valódi az érdeklődése, tapintható a figyelme. Nem hiába: a jó kommunikációs képesség egyik sarkköve az empátia.

Sokkal jobban működnének a dolgok a világban, ha a megszégyenítések helyett a megértés lenne az alapbeállítódás. Ugyanis azzal, hogy megpróbálunk egy kis időre a másik cipőjébe lépni, egyfajta védelmet biztosítunk számára.

És hogy legyen még egy érvem az empátia fejlesztése mellett, kitartó edzéssel a megbocsátás is könnyebbé válik. Ugyanis mindkettő az agyunk azonos részét aktiválja. Ráadásul az empatikusok életük minden területén sikeresebben működnek, hiszen sokkal jobban felismerik a másik fél érzelmi szükségleteit. Az együttérzés olyan, mint egy láthatatlan fonál, ami észrevétlenül erősíti meg a kapcsolatainkat. Éljünk vele!

Egy jó beszélgetés is elég ahhoz, hogy egy bemerevedett, energiahiányos állapotból kizökkentsem minket. Akár egy hatékony edzéstől, formába lendülünk tőle. Könnyebben vesszük az akadályokat, javul a lelki állóképességünk, érzelmeket hoz a felszínre, feltölt, erőt ad, átkeretez, új megvilágításba helyez, ötleteket ad.

Találjunk valakit, akinek a tükrében jó ránézni az arcunkra, jó ránézni az életünkre.

Íme 5 indok arra, amiért bátran ereszkedjünk bele a mély beszélgetésbe:

Az ügyfeleimmel időnként többször is elmeséltetem ugyanazt a történetet, hiszen soha nem mesélik kétszer ugyanúgy. És ahogy áthelyezgeti a kockákat, valami nagyobb hangsúlyt kap, valami jelentőségét veszti, és szinte magától keretezi át, magától pillant rá másik szemszögből, magától lát rá az összefüggésekre. Mindez a kötetlen baráti beszélgetéseknél is működhet. Még a fekete öves ventilálók is észreveszik, hogy mire harmadjára, negyedjére mesélnek el valamit, már sokkal tisztábban látják a helyzetet.

Az egyik leghatásosabb feszültségoldó módszer a beszélgetés. A lelki betegségekkel, így a stresszel szemben is erős védőfaktor, ha vannak olyan személyek körülöttünk, akiktől érzelmi támogatást kaphatunk.

Amikor valakiből dől a szó, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy konkrét útmutatásra vágyik, pedig lehet, hogy így ereszti ki a gőzt. A ventilálók arra vágynak, hogy meghallgassák őket, és amíg kibeszélik magukból a nyomasztó gondolatokat, a mozaikok is a helyükre kerülnek. A valódi megoldásokat mindig a saját belső munkánk különbözteti meg az álmegoldásoktól.

Figyelmet kérni nehéz, olykor az elkötelezettség bűvös csapdájaként lebeg. Ezért gyakran inkább lebeszéljük magunkat róla, nehogy adósok maradjunk, vagy gyengének lássanak minket. Miközben engedelmeskedünk a visszatartó erőnek, elfeledkezünk arról, hogy az adok-kapokban milyen nagy kapcsolatépítő erő rejlik.  Olykor elég az értő figyelem, egy bátorító megjegyzés ahhoz, hogy úgy érezzük, hegyeket is mozgatnánk a másikért. Sok esetben mégis ott motoszkálnak a magányos boldogulásra ítélő kétségek: van-e jogunk gazdálkodni a másik idejével, energiájával? Nem tart-e majd minket gyengének, ha hozzá fordulunk? Nem köteleződünk-e el túlságosan, ha kérni merünk egy olyan világban, ahol minden a saját erőből boldogulást hirdeti? Használjuk bátran a kérés kapcsolatépítő erejét!

Egy tavaszon egyszer előfordult velem, hogy egy projektmeló miatt néhány napra be kellett ülnöm egy jól összeszokott közösségbe. Napközben mindenki dolgozott, mint a kisangyal, a kommunikáció elég szűkre szabott és nagyon szakmai volt, egész addig, amíg el nem jött a hivatalos munkaidő vége, az emberek szállingózni kezdtek, és azok, akik maradtak még, beszélgetni kezdtek. Ezekben a percekben tudtam meg a legtöbbet azokról a lányokról, akikkel egész nap egy irodában ültem. Megnyílt a bizalom oázisa, a közös projekt összekovácsolta az agyunkat, a beszélgetések – ahol a fáradtság vagy a megérintődés nem egyszer könnyeket csalt a szemünkbe – pedig a lelkünket.

Ezek az összhang-élmények kicsit olyanok, mint amikor gyerekként lett egy új barátunk, akivel jó volt együtt lógni, és azt gondoljuk, örökké tart majd. Ha a barátságok meg is szakadnak, a legjobb beszélgetéseinkre mindig emlékezni fogunk.

A csoportos beszélgetésekben még több energia bujkál. Ráadásul itt valóságos visszajelzés-cunamit kaphatunk az elakadásainkra, kérdéseinkre, a többiek sok szemszögből láttatják azt, amibe mi már talán túlságosan beleragadtunk. A csoportokban amellett, hogy különféle megküzdési stratégiákat tanulhatunk, rájövünk, hogy mi is képesek vagyunk másokon segíteni. És mint hogy szeretjük magunkat különlegesnek látni, szükségünk van arra, hogy kapcsolódási pontokat találjunk. A csoporthoz tartozás egyszerre elégíti ki ezt a két igényt.

Végezetül hadd idézek egy krimiből, amit nemrég olvastam, hogy méltón zárjam a beszélgetés melletti kampányomat: Csak hadd jöjjenek a szavak, azok mindig rejtenek valami fontosat.

életmódcoach, kommunikációs szakember

Forrás: eletmodtervezes.hu